Budán a Vár aljában van egy érdekes létesítmény, aminek létezését hosszú éveken át olyan jól titkolták, hogy a közvetlenül mellette élők sem vették észre (vagy nem merték észrevenni). Nektek feltűnik egy olyan ereszcsatorna, amibe nem tud beleesni az eső? Vagy egy tejeskocsi, ami 30 éven át (még 2001-ben is) álldogál a Várban az egyik sétányon, látszólag tétlenül?
Még tavaly októberben jártunk a Budai Sziklakórház egyik speciális túravezetésén, most következzen ennek a beszámolója!
A Budai Vár alatt húzódó barlangrendszert már a XVIII. században is használták pincékként, adott esetben búvóhelyként, de csak az I. Világháború után mutatkozott igény egy komolyabb óvóhely kialakítására. Az 1930-as évek végén aztán a közelgő háború hatására egy akkor igen komolynak számító kórházat építettek a budai mészkőbe. Hivatalosan Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórháznak nevezték, azonban érthető módon gyorsan ráragadt a „Sziklakórház” név.
A kórház a kezdetektől a János kórház intézményeként üzemelt és Budapest ostromakor igen mostoha körülmények között több mint 600 sebesültet ápoltak itt, függetlenül a betegek nemzetiségétől, vagy rangfokozatától. Azonban a szovjet megszállást követően, többek között a nehézkes ellátás miatt, az intézmény bezárta kapuit. A kórház felszerelésének jó részét elvitték, ezért néhány kórtermét egy magáncég vette bérbe és 1949-ig tífusz elleni védőoltást készítettek Jugoszláv exportra. Az 50-es évek elején a létesítményt titkosították és ezután már csak LOSK 0101/1-es rejtjelszámú „szigorúan titkos” objektumként tartották számon.
A hidegháborús készülődésben alkalmasnak találták arra a helyet, hogy itt újra kórház működhessen, ezért 1952-ben egy új kórterem építése mellett újra felszerelték a lehető legmodernebb eszközökkel.
A Sziklakórház története során kórházként még egyszer működött, 1956. október 25-től annak az évnek a végéig, de a forradalom leverése után hivatalosan betegeket soha többé nem fogadott.
1958 és 62 között újabb bővítésre került sor. Átépítették és kibővítették, hogy vegyi vagy atomtámadás esetén is használható legyen. Ekkor épült az egészségügyi áteresz, lég- és vízkezelő rendszer. Kiépült a Dunához egy közvetlen vízvezeték és szivattyúrendszer, harcigáz-szűrő és energiaellátó rendszerek.
Az elkészült, akkor igen korszerű kórházat továbbra is a János Kórház kezelte. A tervek szerint kijelölt orvosai, ápolói jöttek volna fel a létesítménybe túlélni a vegyi- vagy atomtámadást. A 72 óra teljes és három hét részleges elzárás után megnyitva a kórházat ellátták volna a sérülteket. A kórház színvonalára jellemző, hogy légkondicionáló berendezéssel is ellátták, amivel még manapság sem büszkélkedhet minden kórház.
A létesítménybe vezényelt orvosok és ápolók a 80-as évek közepéig tartottak évente polgári védelmi gyakorlatot a kórházban, ki-ki elpróbálva a saját szerepét konfliktus esetén. Egy gondnok család lakott az előterében lévő szolgálati lakásban 2004-ig és szigorú titoktartási kötelezettség mellett karbantartották a kórházat. Mohácsi bácsi (a gondnok) naponta szellőztetett és az elektromos és gépészeti rendszert karbantartotta, Mohácsi néni pedig takarított, sterilizált és kéthetente újraágyazott.
A Sziklakórház 2008-márciusától újra fogad, igaz már csak látogatókat. A titkosítás 2002-es feloldása után 2006-tól hadtörténészek, és orvosok segítségével próbálták rekonstruálni a kórház elfeledett történetét.
A 60-as években korszerűnek számító kórház berendezése máig fennmaradt, sőt egyes dolgokból –mint például a gázálarcokból, egészségügyi ládákból, vagy a tábori hordágyakból– akkora készleteket maradtak itt sértetlenül, hogy azoktól a titkosítás feloldása után egy-egy kórteremben lépni sem lehetett. Ma, a termekben panoptikumszerűen rendezték be a kiállítást, így nem csak az érintetlenül konzerválódott – és máig működőképes – orvosi eszközöket tekinthetjük meg sétánk során, hanem a kiállítás során megpróbálják a kórház különböző korszakainak körülményeit is bemutatni.
A séta nem ér véget a kórházi területeken. Egy légó ajtón keresztül jutunk át az úgynevezett gépészeti térbe, ami tulajdonképpen a kórház szíve. Itt szintén minden a 30-as és 60-as évekből származik, az elektromos kapcsolószekrénytől az áramfejlesztő aggregátorokig. Két igazi kuriózummal találkozhatunk, azzal a két, egyenként 8000 literes gázolajtartállyal, amit 2002-ig teljesen feltöltve kellett tartani, illetve az óriási légcserélő berendezéssel, ami a teljes objektum levegőjét 20 perc alatt kicseréli.
Az aggregátorok és gázolajtartályok külön érdekessége, azok álcázása, hiszen az üzemanyagot valahol be kellett tölteni, és a napi próbajáratáskor keletkező kipufogó-gázt el kellett vezetni. Előbbit nyáron locsoló-kocsinak, télen pedig – még 2001-ben is – tejes-autónak álcázott tartálykocsikkal töltötték fel a Tóth Árpád sétányon kialakított csonkokon keresztül, míg a füstgázt az Úri utca 27-es szám melletti falon egy eresznek álcázott csőben vezették a felszínre (a kipufogó cső a mai napig is sértetlenül áll).
Természetesen a gépek máig tökéletesen ellátják a feladatukat, összesen annyit változtattak rajtuk, hogy a légcserélő berendezés precíz működéséről ma már számítógép gondoskodik.
Az itt tett kirándulásunk harmadik és egyben befejező része a bekövetkezett atomcsapás utáni egészségügyi áteresz ponton vezet keresztül, ahol a sugárfertőzés elleni védekezés korabeli eszközeit nézhetjük meg, sőt egy-egy darabot akár ki is próbálhatunk, de előzetes bejelentkezés alapján, akár egy 80-as évek béli polgárvédelmi gyakorlatot is szerveznek számunkra.
A Sziklakórház 2002-ig annyira titkos volt, hogy a Tóth Árpád sétányon élő emberek sem vettek észre semmit a locsoló, vagy éppen tejes kocsikból, de a Lovas úton élők is csak egy raktárnak hitték a kórház bejáratát.
fotók: Sziklakórház.hu
